Steve Jobs a híres 2005-ös stanfordi beszédében mondta el, hogy miután otthagyta az egyetemet, pusztán kíváncsiságból beült egy kalligráfia kurzusra. Akkor semmi értelme nem látszott. Tíz évvel később viszont ez a „haszontalan” tudás lett az alapja annak, hogy az első Macintosh számítógépek gyönyörű, nyomdai minőségű betűtípusokat kaptak. Jobs tanulsága egyszerű volt: a pontokat nem tudjuk összekötni előrenézve, csak visszatekintve. Bíznunk kell abban, hogy amit ma megtanulunk, az valahogyan összekapcsolódik majd a jövőben.
Ma egy LinkedIn-poszt alatt jött szembe a kérdés: „Te milyen értelmetlen dolgot tanultál már?”
A válaszom csípőből érkezett: a matematika. Aztán ahogy elgondolkodtam, rájöttem, hogy a válasz ennél jóval összetettebb. Egy különös találkozás, néhány meglehetősen szokatlan gyakorlat és az a régi matematikai emlék hirtelen összeértek bennem — és a pontok, évtizedek múltán, egyszer csak összekapcsolódtak.
A LinkedIn komment karakteres korlátjába ez a történet már nem fért bele. Ezért álljon itt a teljes írás.
Nekem erre a kérdésre hosszú ideig egyértelmű válaszom volt: a matematika.
Kizárásos alapon ezt az irányt választottam, megszereztem a matek szakos diplomámat, és évtizedekig úgy gondoltam, hogy az egész egy óriási tévedés volt. Elvesztegetett idő. Soha nem vettem igazán hasznát. Legfeljebb annyi maradt belőle, hogy amikor mérnökökkel dolgozom, néha előkerül, és talán valamivel gyorsabban épül a bizalom.
Aztán történt valami, ami teljesen új megvilágításba helyezte ezt az egészet.
A közelmúltban megismertem egy angol férfit. Azt állítja, hogy a valóság mélyén matematikai mintázatok és kódok rejlenek, és hogy a kvantummező ezekkel a kódokkal és frekvenciákkal összefüggő „energetikai architektúraként” értelmezhető. Ő ezeket a mintázatokat képes „látni”, majd átkódolni és olyan emberi problémák megoldására használni, amelyek megoldhatatlannak tűnnek. Szerinte ez nem veleszületett adottság: megfelelő gyakorlással mások is képessé válhatnak rá.
Az út meditáción, légzőgyakorlatokon és más módszereken keresztül vezet. Az egyik meditáció során egymásba csúsztatott forgó tetraédereket kellett elképzelnem. Annyira nehéznek találtam, hogy elővettem a régi geometriakönyvemet, amelyből szigorlatoztam – kíváncsi voltam, hogyan is szerkesztgettük anno ezeket. Kinyitottam. És csak néztem. Tényleg én vizsgáztam ebből? Tényleg én oldottam meg ezeket a feladatokat? Aztán elővettem az analíziskönyvemet is, ami mellette állt a polcon. Függvények, amelyek a végtelenbe tartanak. Tételek, bizonyítások, absztrakt gondolatok.
És azon kaptam magam, hogy azt kérdezem: tényleg éveket töltöttem ezzel?
Az volt az igazán furcsa felismerés, amikor eszembe jutott, mennyire szerettem nehéz matematikai feladatokon gondolkodni. Képes voltam akár órákig is fölöttük ülni. És most, több évtized távlatából jöttem rá, hogy valójában meditáltam. Beléptem egy olyan állapotba, amelyben megszűnt az idő, és egyszer csak megszületett a megoldás.
És akkor megfordult bennem valami: lehet, hogy most is erről van szó?
Amikor naponta egy-két órát meditálok, időnként felmerül bennem, hogy elment-e a józan eszem. Az egyik hang azt mondja bennem: „Éppen most jött meg!” A másik hang: „Elment.”
Az angol férfi módszerei, de még inkább az eredményei, sokszor nekem is teljes képtelenségnek tűnnek. Olyan távolinak és érthetetlennek, mint a régi matematikakönyveim, amelyekből ma már a kérdéseket sem értem.
És akkor eljutottam ahhoz a kérdéshez, amelyet Kurtán Klára tett fel a LinkedInen:
„Te milyen értelmetlen dolgot tanultál már?”
Lehet, hogy semmit.
Lehet, hogy csak még nem látom az értelmét.
Régen már megtapasztaltam, hogy képes vagyok hosszú ideig benne maradni egy számomra kezdetben érthetetlen rendszerben, amíg egyszer csak értelmet nem nyer. Talán most ezekkel a speciális meditációkkal – melyek az univerzum szent geometriai mintázataira és matematikai kódjaira épülnek – ugyanezt a képességemet kezdem újra lendületbe hozni.
És ha egyszer én is képes leszek meglátni azt, amit ő állít – hogy a kvantummező mögött valóban matematikai mintázatok rejlenek –, akkor még az is lehet, hogy az „elvesztegetettnek tűnő” idő értelmet nyer.
Úgy látom, hogy két párhuzamos forradalom korát éljük. Az egyik a technológiai, a másik a tudati.
Az elmúlt években az AI olyan dolgokra vált képessé, amelyekről korábban azt gondoltuk, hogy kizárólag az emberi intelligencia, kreativitás és szellemi munka terepei. Szöveget ír, képet készít, programoz, elemez – és közben újra és újra szembesít bennünket azzal, milyen gyorsan változhat az, amit a lehetségesről gondolunk.
De mi van a másik oldalon? Mi történik akkor, ha ugyanezzel a bátorsággal kezdünk el gondolkodni az emberi tudat és képességek határairól?
Meggyőződésem, hogy itt is egyfajta ugrás előtt állunk. Lehet, hogy az emberi tudatnak és érzékelésnek vannak olyan kapacitásai, amelyeket ma még alig értünk. Lehet, hogy ehhez olyan képességek válnak fontosabbá, mint a kíváncsiság, az intuíció, az érzékenység, a figyelem vagy éppen a bátorság, hogy kilépjünk abból, amit már biztosan tudni vélünk.
Nem azt gondolom, hogy mindent el kell hinnünk, ami szokatlan vagy ma még megmagyarázhatatlan. Éppen ellenkezőleg: érdemes nyitottan, kritikusan és kísérletezően megvizsgálnunk. Ha vannak emberek, akik olyan képességekről számolnak be, amelyek ma kívül esnek a megszokott tudásunkon, és az állításaikat eredmények is kísérik, talán nem az a legérdekesebb kérdés, hogy azonnal elhisszük-e vagy elutasítjuk őket. Hanem az, hogy merünk-e egyáltalán utánajárni, mire képes az ember.
Az AI berobbanása után már nehéz azt mondani: „ez biztosan lehetetlen, mert ilyet még soha nem láttunk”. Ha a technológia ilyen rövid idő alatt képes volt kitágítani a lehetségesről alkotott képünket, talán itt az ideje annak is, hogy az emberi oldal határait merjük újra megvizsgálni.
Vezető- és szervezetfejlesztőként végső soron az emberi és szervezeti potenciál kibontásával foglalkozom. Ha a hozzám forduló döntéshozókat arra bátorítom, hogy lépjenek túl a saját korlátaikon, akkor nekem is felelősségem megvizsgálni: hol húzódnak a valódi határaink, és mi az, amit csak azért tekintünk lehetetlennek, mert még nem voltunk kíváncsiak rá eléggé?
Köszönöm, hogy elolvasta írásomat. Ha tetszett, kövesse szakmai tevékenységemet, és ossza meg cikkeimet másokkal is, ha úgy érzi, hogy számukra is hasznos lehet.
