Szemléletváltás: rögzült és növekedési szemléletmód

Carol S. Dweck, a Stanford Egyetem világszerte elismert pszichológiaprofesszora évtizedekig merült el a siker titkainak kutatásában. Számos tanulmányával igazolta, hogy a fejlődési szemlélet – azaz, ha önmagunkra és a világra változásra képes entitásként tekintünk – olyan kitartásra és tudásvágyra sarkall bennünket, amely az élet minden területén eredményességhez vezethet.

Könyvéből fény derül arra, miért nem segíti gyermekeink fejlődését, ha kizárólag képességeiket és intelligenciájukat dicsérjük. Azt is megérthetjük, vajon a karizmatikus vezetők, vagy inkább a befelé forduló személyiségek érik-e el a nagyobb sikereket. Mindezt számos szemléletes, elgondolkodtató példán keresztül mutatja be.

Mit tanulhatunk Carol S. Dweck Szemléletváltás c. könyvéből?

A mű rávilágít arra, miként befolyásolja drámai módon az életünket a képességeinkbe vetett egyszerű hitünk. Ez a felszín alatt meghúzódó, rejtett meggyőződés hatást gyakorol kapcsolatainkra, munkánkra, gyermekeink fejlődésére és az élet számtalan más területére. A könyv abban segít, hogy felismerjük személyiségünk egy eddig rejtett mozgatórugóját, és azt oly módon alakítsuk át, hogy egy teljesebb, boldogabb életet élhessünk.

A rögzült és a növekedési szemléletmód

Napjaink társadalma a rövid távú sikerek megszállottja. Sokan többre értékelik a természetes, erőfeszítést nem igénylő sikert, mint a verejtékes munkával elért eredményeket. Ez a mentalitás megfigyelhető a rengeteg idealizált sikertörténetben: X feltaláló, üzletember vagy művész egyik napról a másikra lett gazdag és világhírű. A populáris kultúra imádja az ilyen elbeszéléseket.

Ezzel szemben számos közmondásunk van, melyek éppen az ellenkezőjét üzenik. „Róma sem egy nap alatt épült.” Ennek az általános igazságnak a bizonyítéka, hogy nem mindig azok lesznek a legkiemelkedőbbek, akiket már a kezdetektől fogva intelligensnek tartottak. Az, hogy valaki valamit elsőre jól csinál, még nem jelenti, hogy más később ne csinálhatná jobban.

A különbséget egy ki nem bontakoztatott tehetség és egy feltörekvő titán között egyetlen dolog jelenti: a hit. Az, ahogyan az ember saját képességeire tekint, nagymértékben meghatározza élete pályáját. A szerző ezen alapon két csoportra osztotta az embereket.

Az első csoportba azok tartoznak, akik saját képességeikre rögzült, statikus elemként tekintenek. Képzelje el, mintha egy kártyajáték során leosztanák önnek a lapjait. De a lapok maradnak, nincs új leosztás, nincs csere. Ezt kapta. Tegyük fel, hogy intelligens, de nem túlzottan kreatív. Ez már így is marad, nem tehet semmit. Nincs érzéke a festéshez? Nem is lesz! Soha nem fog festeni megfelelő szinten. Ez a rögzült szemléletmód.

A másik csoportba azok az emberek tartoznak, akik saját képességeikre, személyiségükre úgy tekintenek, mint változókra, melyeket tanulással és gyakorlással formálni lehet. Nem tud festeni? Semmi gond, ha foglalkozik vele, ez javulni fog. Ez a csoport képviseli a növekedési szemléletmódot.

A saját képességekről alkotott szemlélet az élet szinte minden területére kihat. Ez a felszín alatt rejtőző, láthatatlan meggyőződés észrevétlenül avatkozik be döntéshozatalunkba. Ennek következményei az ártatlantól az elemi jelentőségűig terjednek. Alapvető különbségeket figyelhetünk meg például a két szemlélet sikerhez és kudarchoz, kockázathoz és erőfeszítéshez való viszonyulásában.

Rögzült és növekedési személetmód teszt

A fentebb említett bekezdések alapján észrevehettük, hogy a rögzült szemléletmód nem mondható ideálisnak.  Az ember hajlamos magát a „jó” csoportba sorolni, még akkor is, ha legbelül tudja, nem tartozik oda.

A szerző a könyvében leír egy egyszerű tesztet, amely segít meghatározni, melyik csoportba tartozunk. Az állításokra nem kell definitív választ adni, elegendő egy „Inkább egyetértek” vagy „Inkább nem értek egyet”.

• Az értelmi képességei alapvető jellemvonások, amelyeken alig tud módosítani.
• Megtanulhat új dolgokat, de azt, hogy mennyire intelligens, nem nagyon tudja változtatni.
• Nem számít, mekkora az intelligenciája, többé-kevésbé tud rajta változtatni.
• Nagy mértékben tud változtatni azon, hogy mennyire eszes.

Az állításokban az intelligenciát kicserélheti bármilyen más képességre is (például: művészi érzék, üzleti tudás, sporttal kapcsolatos kompetenciák). Az első és a második állítással inkább egyetértőkre a rögzült szemléletmód jellemző, míg a harmadik és negyedik kérdéssel inkább egyetértőkre a fejlődési szemléletmód.

A szemlélet azonban nem csak a képességekre terjed ki. Személyes tulajdonságainkról ugyanúgy alkotunk nézetet. Nézzük meg az erre vonatkozó állításokat:

• Olyan személyiségtípusom van, amin alig tudok érdemben alakítani.
• Függetlenül attól, milyen emberként tekintek magamra, képes vagyok rajta változást elérni.
• A lényeges részeimet nemigen tudom átformálni.
• Mindig adott a lehetőség, hogy alapvető jellemvonásaimon változtassak.

A fenti négy állítás közül az első és a harmadik a rögzült szemléletmódra, míg a második és a negyedik a fejlődési szemléletmódra jellemző.

Ha vegyes az eredménye, ne ijedjen meg. A valóságban tisztán rögzült vagy tisztán fejlődési szemléletű emberekkel aligha találkozunk, azonban mindenki hajlik vagy az egyik, vagy a másik irányba.

Az alábbi bekezdésekben nagy vonalakban megismerkedhet a két archetípussal.

Rögzült szemléletmód

Carol Dweck szerint a rögzült szemlélet lényege, hogy abban hiszünk, hogy a jellemvonások és a képességek velünk születettek, adottak és nem változtathatók. Az így gondolkodó ember azt véli, hogy az intelligenciája és tehetsége végleges – „vagy van, vagy nincs” –, és ugyanígy a személyisége sem változtatható meg: „én ilyen vagyok, és kész”.

Ez a hozzáállás abban nyilvánul meg, hogy minden helyzetben igazolni akarja meglévő jellemvonásait és képességeit, miközben retteg a kudarctól, ami szerinte a hiányosságait bizonyítaná. Elkerüli a kihívásokat és a kritikát, mert ezek fenyegetést jelentenek az önképére. Nem hisz abban, hogy erőfeszítéssel vagy tanulással fejlődhetne.

Összességében a rögzült szemlélet lényege az a hiedelem, hogy a személyiség és képességek alapvetően rögzített, ezért nincs valódi lehetőség a változásra vagy fejlődésre – ami hosszú távon korlátozza a tanulást, a növekedést és a rugalmas problémamegoldást.

Milyen a rögzült szemléletű ember?

A rögzült szemléletű ember számára a kudarc nem egyszerűen egy teljesítményről szóló visszajelzés, hanem személyes katasztrófa. Úgy érzi, ha hibázik, az ő értéktelenségét bizonyítja – ilyenkor hajlamos arra gondolni: „egy kudarc vagyok”. Ez az élmény annyira megterhelő lehet, hogy depresszív hangulatba süllyed tőle.

Hogy elkerülje ezt a fájdalmat, gyakran másokat hibáztat a sikertelenségért – így védi meg az önbecsülését. A kudarc okát bárhol máshol keresi: túl szigorú tanárokban, inkompetens kollégákban vagy akár a rossz időjárásban. Egy másik védekező stratégia az, hogy inkább meg sem próbálkozik a nehezebb dolgokkal. Ha el sem kezdi, nem vallhat kudarcot – de ez a hozzáállás hosszú távon saját fejlődését is akadályozza.

A rögzült szemlélet az ember társas kapcsolataiban is megjelenik. Olyan emberek társaságát keresi, akik felnéznek rá, és akik megerősítik a pozitív énképét. A kritikát nehezen viseli, zavarja és bosszantja, ezért az ilyen kapcsolatokat gyakran el is hanyagolja.

Növekedési szemléletmód

A növekedési szemléletű ember hisz abban, hogy az ember alapvető jellemzői fejleszthetők — de ehhez aktív erőfeszítésre van szükség. Nem fél másoktól segítségét kérni, hiszen a többi emberben lehetséges támogatókat lát.

Reálisabban értékeli saját képességeit, mint a rögzült szemléletű emberek. Nem gondolja, hogy bárkiből zseni lehet, de abban hisz, hogy az emberi potenciál valódi határai nem ismerhetők előre.

Ez a hozzáállás folyamatos tanulásra és fejlődésre ösztönöz. Tudatosan vállalja és elemzi a gyengeségeit, nem rejtegeti őket, hanem dolgozik rajtuk. A megszokott, könnyű feladatok helyett szívesen választ olyasmit, ami kihívást jelent, és így közelebb viszi az általa elképzelt „legjobb önmagához”.

Örömét leli az új, ismeretlen feladatok megoldásában. Nem tekinti magát „kész terméknek”, hanem úgy gondolja: mindig van lehetőség a fejlődésre.

Milyen a növekedési szemléletű ember?

A kudarc számára sem kellemes élmény, de nem éli meg olyan végzetesen, mint a rögzült szemléletű ember. A hibát inkább egy lecke részeként értelmezi, ami nem határozza meg a személyiségét. A kudarcokból igyekszik tanulni, felismerve, mely területeken kell fejlődnie. Számára a valódi kudarc az, ha nem tanul semmit, vagy meg sem próbálkozik a fejlődéssel.

Tisztában van a fejlődés korlátaival is: tudja, hogy ez időigényes és nem mindig hoz látványos eredményeket. Fontos megjegyezni, hogy a növekedési szemléletű emberek sem hibátlanok. Ők sem mindig érik el a kitűzött céljaikat.

Bár a kritika neki sem esik jól, igyekszik nem védekezően reagálni rá. Inkább megpróbálja kideríteni, hogyan javíthatna a hiányosságain. Kevésbé befolyásolják a társadalmi sztereotípiák, így ezek ritkábban akadályozzák meg a teljesítményében.

A nagy változásokhoz nyitottan viszonyul, lehetőséget lát bennük. Tanulmányai során nem a magolást tartja fontosnak, hanem a mélyebb megértést. Nem csupán a vizsgára készül, hanem önmagának tanul, és a vizsgák eredményeit nem tekinti végleges ítéletnek a képességeiről.

Kapcsolataiban olyan társat keres, aki támogatja őt a fejlődésben. Nem a hibákon rágódik, hanem közösen szeretné megtanulni kezelni a különbségeket.

Példa a két szemlélet különbségére

Képzelje el, hogy munkahelyén a csapata által elkészített projekttervet az igazgató visszautasította. Számos hibát talált, és nemtetszésének nem túl diplomatikus módon hangot is adott. Hazafelé megállította a rendőr, és megbírságolta, mert nem égett a jobb első fényszórója. Mire hazaér, úgy érzi, tele van a hócipője. Felhívja a legjobb barátját, hogy elmondja neki, milyen rossz napja volt. A vonal másik végén viszont érdeklődés, együttérzés helyett azt érzi, le akarja rázni önt.

A rögzült szemléletű ember fejében ehhez hasonló gondolatok pörögnek le: „Az igazgató hülye, nem értékeli a tehetségemet!”, „István hibája az egész. Béna, nem csinált semmit. Semmi helye a cégnél.”, „A rendőr is pont engem kellett, hogy megállítson. Az a másik autó meg gyorsan hajtott, azzal bezzeg semmi baja nem volt.”, „Azt hittem, barátok vagyunk, de csak akkor vagyok jó, mikor neki kell valami!”, „Engem senki sem szeret!”

Ezzel szemben a fejlődési szemléletű ember az alábbiak mentén gondolkodik: „Az igazgató ugyan kicsit nyersen fogalmazott, de az érvelése összességében helytálló. A projekten még sokat kell dolgozni.”, „Kellemetlen érvágás volt ez a kör a rendőrrel. Lehet, néha ellenőriznem kellene a kocsit, nem csak beszállni és nekiindulni a vakvilágnak.”, „Vajon mi lehet a barátommal? Neki talán még az enyémnél is rosszabb napja volt.”

A fenti gondolatok között figyeljük meg, hogy míg az egyik gondolatsor inkább a felelősséget elterelve próbál védekezni, addig a másik a jövőbeli cselekvésekre irányul. A fejlődési szemléletű ember nem akar mindenről ítéletet mondani. Nem kell megvédenie magát, a célja az, hogy a következő projekt, rendőrségi ellenőrzés simán menjen. Emellett felismeri, hogy attól, hogy rossz napja van, még nem dőlt össze a világ, és a barátjától sem vár feltételek nélküli részvétet.

A szavak hatása – Hogyan dícsérjünk?

Elsőre talán gyereknevelési tanácsnak tűnhet, de amit a dicséret természetéről és hatásáról tanulhatunk, az a vezetői működésre is mélyen igaz. Egy vezető – akárcsak egy szülő vagy tanár – nemcsak eredményeket értékel, hanem embereket is formál.

A beosztottak is gyakran úgy viselkednek, mint a gyerekek: érzékenyek a visszajelzésekre, kerülik a kudarcot, vagy épp túlságosan az elismerésre hajtanak. Ezért fontos érteni, hogyan hat a szavunk – különösen, amikor dicsérünk.

Gyakran hallani hasonló mondatokat szülőktől és tanároktól: „Hű, de gyorsan megoldottad! Nagyon okos vagy!”

Ez a mondat jó szándékból születik – a felnőtt dicsérni szeretne, és növelni a gyerek önbizalmát. Mégis, a hatás gyakran nem az, amit szeretnénk. A gyermek ugyanis könnyen levon egy veszélyes következtetést: „Ha a siker azt jelenti, hogy okos vagyok, akkor a kudarc azt jelenti, hogy buta vagyok.”

Ez pedig oda vezet, hogy később kerüli a nehéz feladatokat, nehogy „kiderüljön”, hogy nem elég jó. A képességek dicsérete így – bármilyen meglepő – hosszú távon rombolhatja a motivációt és a teljesítményt.

Az erőfeszítést, a kitartást, a próbálkozást, vagy a fejlődést dicsérjük

Carol Dweck kutatásai szerint sokkal célravezetőbb, ha nem az intelligenciát vagy a „tehetséget” dicsérjük, hanem az erőfeszítést, a kitartást, a próbálkozást, a fejlődést. A cél az, hogy a gyerek (vagy beosztott) szeresse a kihívásokat, merjen hibázni, tanuljon a kudarcból, és képes legyen rugalmasan új stratégiákhoz nyúlni.

Ha tehát valaki elér valamit, ne őt magát dicsérjük, hanem a munkát, amit beletett.

Például ne azt mondjuk, hogy „Nagyon ügyes vagy”, hanem: „Látszik, hogy sokat dolgoztál ezen”
vagy „Tetszik, hogy erős alapot építettél a homokvárnak – ez segít, hogy stabil maradjon.”

Ez az apró váltás nemcsak a gyerekek önképét alakítja egészségesebbé, hanem munkatársaink tanulási kultúráját és önállóságát is erősíti.

Kudarc esetén se ítélkezzünk a gyermek képességei felett. Legyünk őszinték a gyerekkel. Ne dicsérjük erőfeszítéseit, melyek nyilvánvalóan hiábavalók voltak. Ehelyett biztosítsuk, hogy nem baj, ha nem mindig sikerülnek a dolgok, hiszen mindenki máshogy tanul. Segítsünk neki új stratégiát találni a probléma megoldására, vezessük rá a jó módszer alkalmazására.

Tesztelje önmagát!

Képzelje el az alábbi helyzetet. Általános iskolás gyermeke úszni jár, ami nagyon fontos neki. Azonban a hétvégén a versenyen nem úgy mennek a dolgok, ahogy szeretné, és lecsúszik az érmes helyről. Látja rajta, hogy össze van törve. Mit tenne ebben a helyzetben?

• Azt mondaná neki, hogy ő volt a legkiemelkedőbb.
• Kijelentené, hogy jogosan járt volna neki az érem, csak elvették tőle.
• Megnyugtatná, hogy ne aggódjon, hiszen az úszás nem létkérdés.
• Biztatná, hogy nincs vele probléma, megvan hozzá a tehetsége, legközelebb biztosan győzni fog.
• Közölné vele, hogy most nem volt méltó a győzelemre.

Az első állítással az a baj, hogy nem igaz. Ezt ő is tudja, elvégre hogyan lehetne a legjobb, ha dobogóra sem állt. A második állítás ugyanúgy hazugság, de még ráadásul másokat is hibáztatunk vele. A harmadik állítás következménye az, hogy a gyermek a jövőben hajlamos lesz mindent leértékelni, amiben nem sikeres. A negyedik állítással a képességét dicsérjük, de még mellé teszünk egy irreális kiegészítést is. Miért is nyerne legközelebb?

A helyes visszajelzés az utolsó válasz. Persze ez nem azt jelenti, hogy a szemébe kell vágni, hogy nem volt elég jó a versenytársakhoz mérten. Az építő jellegű kritika viszont segíteni fog neki abban, hogy a jövőben máshogy álljon az úszáshoz és a versenyekhez. Magyarázzuk el, hogy ahhoz, hogy a versenyeken jól teljesítsen, keményebb munkára lesz szükség. A gyerekeknek őszinte visszajelzésekre van szüksége, nem álságos önbizalom-töltetekre.

A rögzült szemlélet gyakori megnyilvánulásai

A rögzült szemléletű szülők gyermekei folyamatos bírálatot kapnak képességeikről. Ezt a szemléletet sajátítják el, melyet aztán továbbadnak társaiknak is. Már kisgyermekkorban megfigyelhető a rögzült szemlélet alapjainak kialakulása.

A rögzült szemlélet egyik leggyakoribb megnyilvánulása a régimódi nevelésből ismert büntetések alkalmazása. Itt most nem feltétlenül a nadrágszíjra és a pálcára kell gondolni. A szülők, tanárok a nevelésre a legegyszerűbb módot választják: ha a gyermek a szabályok, vagy a felnőtt értékeivel ellentétesen cselekszik, akkor megbüntetik. Ezzel párhuzamosan a kommunikáció is nehézkes, a gyerek így nem kap útmutatást arra, hogyan hozzon érett döntést.

Másik elterjedt jelenség, mikor a szülő saját álmait akarja beteljesíteni a gyermekén keresztül. A beteljesületlen álmok megvalósításának persze semmi köze a gyermek sikeréhez, akármennyire is próbálja ezt megmagyarázni a szülő: „Fiam, orvosnak kell lenned, mert az orvosok jól keresnek és sikeresek.”

A harmadik gyakori megjelenése a rögzült szemléletnek a gyermek folytonos versenyeztetése. Mindegy, hogy mit kezd el csinálni a gyerek, a szülő ezt azonnal felpörgeti 110 százalékra. Ha szeret például zongorázni, akkor azonnal zongoristának kell lennie. És nem akármilyen zongoristának, hanem a legjobbnak. Csak a végeredmény számít, még akkor is, ha közben a gyerek elveszíti a zene iránti minden lelkesedését. Észrevehetjük, hogy a szülők itt sem a gyermek fejlődését tartják szem előtt, ehelyett csodálatos, párját ritkító szülői képességeiknek akarnak megerősítést.

Összefoglalás

A könyv remek példákon keresztül mutatja be, hogy mi a különbség a rögzült és a növekedési szemlélet között. Számos gyakorlati tanácsot is kapunk, hogy milyen módon lehet fejleszteni szemléletünket. Fontos, hogy ez egy hosszú folyamat része, nem megy egyik napról a másikra, nem szabad türelmetlennek lennie.

A növekedési szemléletű vezető gondolkodásmódja hatalmas szerepet játszik a vállalat életében. Egy ilyen vezető körül jobb a hangulat, többet fejlődnek az alkalmazottak, és nem mellékesen a hatékonyság is növekszik.

Válasszon engem vezetőfejlesztési partnerének és segítek önnek olyan vezetői kompetenciákra szert tenni, amellyel magabiztosan állhat a szervezeti hatékonyságnövelés élére, bármilyen vezetői szerepkörben is van.

Köszönöm, hogy elolvasta írásomat. Ha tetszett, kövesse szakmai tevékenységemet, és ossza meg cikkeimet másokkal is, ha úgy érzi, hogy számukra is hasznos lehet.